GaLambos Á. István: A Balaton ősszel

Ülök a parton egymagam, körülöttem a világ hangtalan,
Csak a víz dalol lágyan a mólók lábain.
Bronzbőrbe bújnak a levelek a fák ágain,

És nézik az őszi Balatont…

A víz egykor kék ruháját hamvasra cserélte,
De bármelyik volt rajta, pompával viselte.
Sok ember hordta rá elnyűtt fáradtságát,
S ő zokszó nélkül adta üdítő varázsát.

Nem csoszognak a gyerekek, nem zsibonganak, nem építenek.
Az utolsó homokvár is végleg összedőlt,
Elsimult már rajta a finom, poros föld,

Csak néhány játékdarab maradt…

A bódék, melyek mögött készültek fenséges falatok,
Most zárva állva várnak, s kérdik: „mikor nyithatok”.
A fagylatok ízét még érzem a számban,
De mégis keserű, az édest hiába vártam.

Eltűnt már minden napozó, törölközőbe csavarodó.

Párok, tinik, nagyik, szeretők,
A múltat, a jelent egyszerre feledők.

Megannyi élmény és új esély….

A vonatok sem zengenek harsogó kürtjükön,
A nyaralók üresen állnak elhagyott kertjükön.
A vitorlásokat elnyeli a szürke végtelen.
A hajók ritkán járnak a magyar tengeren.

Egy hajó itt áll, kósza hullám ringatja csupán.
Néha a víz odavágja a móló széléhez.
Aztán visszahúzza lágyan, hogyha végez.

Ez a kis hajó akár lehetnék én magam,
Kivel a víz csak játszik, ő mozdul akaratlan.
Létezem, mint ez a hajó, mit a világ elhagyott.
Várva a tavaszt, hogy eljöjjön, akié én vagyok.

By Gadam

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük