Galambos Á. István: Éjszaka
Mogorván ráncolja homlokát az ég,
A felhők feldúltan cikáznak odébb.
Baljós sötétbe bújik el a jelen,
S rám köszön, mint ismerős idegen.
Letelepszik mellém, s végleg körbe fon,
Megszáradt hangok égetnek torkomon.
A némaság zaja feszíti fülem,
A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.
Ágyamban vergődöm álmatlan utakon,
Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.
Ha lehunyom szemem, forog a világ,
Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.
Mögötte libben egy halvány fénysugár,
Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.
Villám erejével érinti meg kezem,
Lassan körbe fonva át is ölelem.
Magamra húzom, mint meleg takarót,
Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.
Ujjaimmal játszva könnyen érintem,
Úgy futnak, mint árnyék a nyílt vízen.
Nevetés hallatszik az éjszakában,
A mindent eltakaró fényes világban.
A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek,
És lidérceket ölve mámorba merülnek.
De az esti fénynél erősebb a reggel,
A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.
A sötéttel a Nap most józanul fog kezet,
Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.
Ez a vers az éjszaka sötétségének és belső nyugtalanságának megélését mutatja be, majd a hajnal fényében való feloldódását. Az álmatlan éjszakák kínzó gondolatai, a lidércek és a fájdalom átalakulnak egy mélyebb felismeréssé: az éjszaka nyomasztó terhei csupán a képzelet szüleményei, amelyeket a reggel fénye eloszlat.
Elemzés
1. A sötétség és a nyugtalanság megjelenése
A vers első fele az éjszaka fenyegető, baljós hangulatát teremti meg:
-
„Mogorván ráncolja homlokát az ég, / A felhők feldúltan cikáznak odébb.”
→ A természet antropomorfizálása (a haragos ég, a feldúlt felhők) kifejezi a lírai én belső feszültségét. Az ég vihar előtti hangulatot sugall, ami a lelkiállapot tükre. -
„Baljós sötétbe bújik el a jelen, / S rám köszön, mint ismerős idegen.”
→ A jelen, vagyis a valóság elveszik a sötétségben, ami egyfajta bizonytalanságot sugall. Az „ismerős idegen” ellentétpárja azt a paradoxont fejezi ki, hogy a magány és a szorongás állandó kísérővé válik. -
„Letelepszik mellém, s végleg körbe fon, / Megszáradt hangok égetnek torkomon.”
→ A sötétség (vagy a szorongás) fizikailag is körülveszi a beszélőt, míg a „megszáradt hangok” a kimondhatatlan fájdalomra és az elnémulásra utalnak. -
„A némaság zaja feszíti fülem, / A jövőm elindul, s elszáll nélkülem.”
→ A csendet paradox módon zajként érzékeli, ami az elviselhetetlen belső feszültséget jelzi. A jövő elindul, de a lírai én kimarad belőle, ami az elhagyatottság és a tehetetlenség érzését fokozza.
2. Az álmatlan éjszaka küzdelmei
A középső szakasz az álmatlanság és a belső vívódás képeit hozza elő:
-
„Ágyamban vergődöm álmatlan utakon, / Lelkemben Lidércként hurcol a fájdalom.”
→ Az álmatlanság nemcsak testi, hanem lelki gyötrelem is. A lidércek, amelyek rémálmok vagy nyomasztó gondolatok formájában jelennek meg, az elmében kísértenek. -
„Ha lehunyom szemem, forog a világ, / Ha kinyitom, csak a fal néz rajtam át.”
→ Az alvás nem jelent menekvést, mert a világ továbbra is zavaros marad, míg az ébrenlét csak ürességet és magányt nyújt. -
„Mögötte libben egy halvány fénysugár, / Az Ágy mellé ül, majd testem mellé száll.”
→ A halvány fény reménysugárként jelenik meg. A vers egy rejtélyes figurát hoz be („Az Ágy mellé ül”), aki lehet egy vigaszt nyújtó álom, egy emlék vagy akár maga a remény. -
„Villám erejével érinti meg kezem, / Lassan körbe fonva át is ölelem.”
→ A fény (vagy a remény) intenzíven hat a lírai énre, és ő magához öleli, vagyis elfogadja.
3. A sötétség átalakulása és a megváltás pillanata
Az utolsó versszakokban a remény fokozatosan átveszi az irányítást a sötétség felett:
-
„Magamra húzom, mint meleg takarót, / Mely reszkető lelkemnek nyújthat békeszót.”
→ A fény és a remény már nem csak távoli jelenség, hanem személyes menedék. -
„Nevetés hallatszik az éjszakában, / A mindent eltakaró fényes világban.”
→ A nevetés, amely korábban elképzelhetetlen volt ebben az éjszakai nyugtalanságban, most felszabadító erővé válik. -
„A Boldogság könnyei sorban összegyűlnek, / És lidérceket ölve mámorba merülnek.”
→ A boldogság maga is paradox módon könnyek formájában jelenik meg, de ezek a könnyek elpusztítják a lidérceket, vagyis a szorongás és a fájdalom fölött diadalmaskodnak.
4. A végső feloldás: A reggel valósága
A befejezésben a reggel elhozza a végső tisztánlátást:
-
„De az esti fénynél erősebb a reggel, / A takaró lekerült, az éjszakát feledd el.”
→ Az éjszaka, amely eddig mindent uralt, elveszíti hatalmát, mert a nappali fény erősebb. A takaró – amely eddig védelmet nyújtott – lekerül, hiszen már nincs rá szükség. -
„A sötéttel a Nap most józanul fog kezet, / Hogy tudjam, ami volt, nem más, mint képzelet.”
→ A Nap és a sötétség metaforikus „kézfogása” azt sugallja, hogy az éjszaka okozta félelmek nem valóságosak, csupán a képzelet művei.
Összegzés
Ez a vers egy erőteljes érzelmi utazást mutat be az éjszaka szorongásától a reggeli felismerésig. A sötétségben megjelenik a tehetetlenség, a félelem és az álmatlan vergődés, de a remény apró fénye mégis utat tör magának.
A legfontosabb üzenete az, hogy a félelmeink sokszor csak a képzelet szüleményei, és bár az éjszaka elhozhatja a bizonytalanságot és fájdalmat, a reggel mindig elhozza a tisztánlátást. A fény nemcsak fizikai értelemben, hanem metaforikusan is a belső megnyugvást és az igazság felismerését jelenti.